Minden lélegzetvétel fájt
Nikolits Andrea a szomszédasszonyával 1956. november 27-én indult el Budapestről vonattal Mosonmagyaróvárra. Másnap este gyalog mentek tovább, hogy átkeljenek a határon. Andrea és társai órák óta gyalogoltak, testileg, lelkileg kimerültek. „Mélyszántott terepre értünk, amiben járni nagyon nehéz, minden lépés nyomán mázsásnak tűnő koloncot cipeltünk magunkkal. Gyanítottam, hogy ez senki földje, vagyis a határsáv. Szürkült ugyan, de még nem tudtuk megkülönböztetni a színeket. A sáv másik oldalán körülbelül 50 méternyire zászlót véltünk látni. De előbb át kellett érni ezen a sáros, göröngyös tengeren, s itt megláthatnak minket. Csak most ne fényszórózzanak, mert akkor végünk van. Szegény Júlia már alig tudott járni. Az ereje elhagyta, egyre csak le akart ülni. 'Nem érdekel semmi, az sem, ha itt halok meg!' – nyögte. A férfiak persze igyekeztek továbbjutni, rám maradt a feladat, hogy Júliát tovább vonszoljam. Minden lélegzetvétel fájt, ziháltunk mind a ketten. Most nem szabad megállni, már ott vagyunk! Húztam-vontam, és bíztattam.” Hajnalodott. Egy erdős rész következett. Ide menekültek be, hogy a fák takarásában egy kicsit pihenni tudjanak. Amikor felébredtek, már reggel volt. „Most már látunk, de mi is láthatóak vagyunk. Szánalmasan néztünk ki, koszosan, fáradtan, sárosan, a külsőnk igencsak elárulhatta bárkinek, hogy mi járatban vagyunk. Semmi esetre sem hihette senki rólunk, hogy csak a reggeli sétánkat végezzük.” Ekkor megpillantottak egy házat az alattuk lévő tisztáson. „Elindultam hát a ház irányába. Kopogtam. 'Guten Morgen!' – hebegtem, amint kinyitották az ajtót. 'Jó reggelt!' – felelte az ember széles mosollyal. Erre úgy emlékszem. Az elkeseredés és a fáradtság leírhatott rólam, mert gyorsan németre váltott. 'Bocsánat – mondta –, csak tréfáltam, jó helyen van, ez már Ausztria. Tudja, a határ mellett mindenki beszél magyarul is.' Majdnem a nyakába borultam. Ekkor a többiek is előmerészkedtek. Nagyon kedvesek voltak velünk, azonnal megmoshattuk a kezünket és arcunkat, majd kaptunk friss vajas kenyeret és tejeskávét, amihez fogható finomat azóta sem ettem. Végre felmelegedhettünk. 'Szabadok vagyunk!' – kurjantottuk boldogan.” Ezután az osztrák gazda a traktorán elvitte őket a legközelebbi faluba. Az iskola tornatermét alakították át, hogy fogadni tudják a menekülteket. „Folyamatosan jöttek és távoztak a menekültek. Én csak arra emlékeztem, hogy a csizmámat levettem, de azt hiszem, mielőtt földet értem, már aludtam is. Valamikor felocsúdtam egy percre, mert valaki rosszul lett, és mellettem feküdt le, de újból elnyomott az álom, és csak másnap hajnalban tértem magamhoz. November 27-én indultunk el Budapestről, és 29-én értük el a szabad világot.”
Hodnocení
Hodnotilo 0 lidí
Útvonalak
Még nem tartozik egyetlen útvonalhoz sem.
Hozzászólások
Még nincsenek hozzászólások.