Tea a barakkban statárium idején
Budapest szét volt lőve. Az utcákon állandó razziát tartottak a szovjet katonaság és a magyar karhatalom erői. ’Itt nem maradhatunk.’ – gondolta három fiatalember 1956 novemberjének végén. „Megszállták már a nyugati határt a szovjet csapatok! A Magyar Államvédelmi Határőrség kint volt! Kezdték újból az akadályokat építeni.” Nem volt vesztegetni való idejük. Szombathelyre későn este érkeztek vonattal. „Mint egy méhkas! Ott ezer ember a vonatról lezúdult!” Az utcák néptelenek voltak, statárium volt érvényben, valahol meg kellett húzniuk magukat reggelig. Egyik társuk, aki gépészmérnök volt kevéssel korábban járt a városban és emlékezett arra, hogy az állomás mellett volt egy munkásbarakk, a munkásai ott laktak. Odamentek. „Megnyomtuk a csengőt. Kijött egy férfi, ránk nézett, azt mondja: ’Nyugatra mennek?’ Mondtuk: ’Igen.’ ’Jöjjenek be!’ Fölrántotta az ajtót, becsukta vissza, eloltott mindent lámpát, bekísért minket a szobába. Azt mondta: „Itt van négy ágy, le lehet feküdni. Általános sztrájk van az országban, itt nincs egy darab munkás se, csak a szállásuk, úgyhogy tudok maguknak teát főzni, hozok egy kis bort, és üljünk le beszélgetni!” A gondnok figyelmeztette őket, hogy legyenek nagyon óvatosak különösen éjszaka, mert a szovjet katonás rendszeresen ellenőrzi a határt és befogja a meneküléssel próbálkozókat. Másnap reggel kérdezték mivel tartoznak. „Meg volt sértődve, hogy ’maguk azt képzelik, hogy én menekülő magyar emberektől pénzt fogok kérni? Hát egy kézfogás, és jó utat!’ Ezzel bocsátott el bennünket.” A buszmegállóhoz közeledve látták hogy szovjet géppisztolyos katonák egy csoport magyar embert kísérnek. Az éjszaka a zöldhatáron befogottak voltak. „Visszaút nem volt! Meg kellett érteni, hogy kőkeményen csak a cél felé haladhatunk!” Megvették a jegyet az autóbuszra, és kimentek Bucsuba, ahol a megállapodás szerint a vezető várta őket.
Hodnocení
Abyste mohli hodnotit musíte se přihlásit!
Útvonalak
Még nem tartozik egyetlen útvonalhoz sem.
Hozzászólások
Ivánfi Jenő
Ivánfi Jenő Ivancsics Jenőként született 1929-ben Egerben. Édesapja vasúti mérnök volt, a MÁV főtanácsosa, nevét köztisztviselőként magyarosította Ivánfira. Ivánfi Jenő a miskolci Fráter György Minorita Gimnáziumban érettségizett, majd 1947-ben felvették a Szegedi Tudományegyetem Természettudományi Karára. Kíváló tanulmányi eredményei ellenére Mindszenty József hercegprímás melletti megnyilatkozásai miatt az egyetemről az elsők között távolította el az egyre erősödő kommunista hatalom. Tanárai kiállásának köszönhetően tanulmányait 1949-től az Eötvös Loránd Tudományegyetemen folytathatta. 1952-ben vegyészdiplomát szerzett, elhelyezkedni azonban csak a legkevésbé kívánatos munkahelyen tudott. A Borsodi Vegyipari Tröszthöz került, annak vállalatainál (Pécsett, Dorog, Óbuda) tanult bele a szénkémiába, az energetikai iparba, a Kazincbarcikai Kokszoló építését ellenőrizte. 1953-ban házasságot kötött Joszt Évával. 1954-ben átkérette magát a Nehézvegyipari Kutató Intézetbe kutatómérnöknek, Veszprémbe költözött feleségével és újszülött kislányával, Andreával. 1956-ban született második lánya, Mónika. A forradalom idején sebesülteket mentett a tűzvonalból, röplapokat terjesztett. A szovjet megszállás után, miután a családból már másoknak is sikerült kijutnia Ausztriába, ismerőseivel leutazott Szombathelyre. Út közben a vonaton találkozott egyik munkatársával, akinek átadta a lakása kulcsait. A vonaton megismerkedtek egy idegennel, „János bácsival”, aki ajánlkozott, hogy átvezeti a kis csapatot a határon. Vezetőjük egykori határőrtisztnek mondta magát. A segítségével Bucsunál átszöktek a határon. A stadtschlainingi (szalónaki) várban kialakított menekülttáborban kaptak helyet. Innen az egyik társával, aki szintén Németországba szeretett volna továbbutazni egy ismerősük segítségével Bécsbe kerültek. Azonnal jelentkeztek az NSZK követségén. Német nyelvtudásának köszönhetően is 1956 decemberétől már az alsdorfi (Németország, akkor NSZK) EBV Hauptlaboratoriumában dolgozott analitikus mérnökként 1961-ig. Elhelyezkedése után azonnal kérvényezte a családegyesítést. Noha a német beutazási engedélyt azonnal megkapta, a magyar hatóságok sokszori próbálkozás ellenére sem engedték kiutazni a Magyar Népköztársaságból feleségét és két kisgyermekét. Néhány év után ezért úgy döntött, visszatér családjához Magyarországra. Hazatérése után családjához Debrecenbe költözött. Trágyahordó segédmunkásként, betanított munkásként talált csak munkát, a politikai rendőrség több alkalommal vegzálta. 1961-ben a Tiszai Vegyikombinát tiszaszederkényi Lakkfestékgyárában kapott kutatómérnöki állást. Szakmai tudása és nyelvismerete révén külföldi szaklapokban publikált, gyakran vett részt nemzetközi konferenciákon, hamarosan a kutatási osztály vezetőjévé nevezték ki. Politikai beállítottsága miatt megfigyelték, megpróbálták beszervezni a hírszerzéshez megígérve számára, hogy családjával külföldön élhet. 1964-ben megszületett harmadik gyermeke, András. 1972-ben áthelyeztette magát a Borsodi Vegyikombináthoz Kazincbarcikára. Itt 1982-től termékigazgató, a PVC ablakok gyártásának beindítását szervezte országos szinten. 1989-ben nyugdíjba vonult. Belépett a Kereszténydemokrata Néppártba és annak helyi szervezetét vezette. 1990-től Kazincbarcika alpolgármesterévé választották. 1994-ben a Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszttel tűntették ki. Sajógalgócon él feleségével egy általa restaurált 18. századi műemlék portán. A Sajógalgóc Baráti Köre Egyesület megalapítója, a magyarországi zsákfalvak kutatója.
