Kísérteties volt a csend körülöttünk

Nikolits Andrea szomszédasszonyával indult el Budapestről a szabad világba 1956. november 27-én. Mosonmagyaróvárig vonattal mentek. Másnap este egy részeg „embercsempész” vezetésével és két másik férfival gyalog indultak a határ felé. „Elindultunk életünk egyik legkritikusabb útjára, élünkön egy ittas emberrel. Körülbelül húsz percig vezetett bennünket, aztán egy kis folyócska töltéséhez értünk. Ott megállt és elmondta, hogy csak maradjunk a töltés mellett, és menjünk az orrunk után, ne térjünk le az irányról. Így elérjük a határt. Aztán hátat fordított, és faképnél hagyott minket.” Sötét volt, nem tudtak tájékozódni, de mentek tovább. Aztán eleredt az eső. Hideg volt, fáztak és egyre fáradtabbak voltak. „Egyszerre csak egy aszfaltozott úthoz értünk. Ott vonult előttünk keresztben egy valóságos műút! Talán ez a Bécsbe vezető autóút lenne? Ezen át kellene kelni, legalább a másik oldalára, hol fák és bokrok védtek bennünket az esetleges ruszki járőr szeme elől. De hol a fény, amit oly hűségesen követtünk? Még messzebbre, ugyanis akkor döbbentünk rá, hogy a Holdat láttuk mindvégig. Átrohantunk tehát az úttesten, mintha tudtuk volna, hogy ezzel közelebb jutunk a célunkhoz. Bandukoltunk a bozótosban. Én egy térképet képzeltem magam elé, Magyarország nyugati határát, ami csipkés és kanyargós, tehát még az is előfordulhat, hogy oda-vissza bolyongunk ott, ahonnan minél hamarabb el kellene kotródnunk. Egy teremtett lélekkel nem találkoztunk eddig. Szinte kísérteties volt a csend körülöttünk. Hogy lehetséges, hogy sehol egy emberi település? Akár a Holdon is sétálhattunk volna…”