Az önkéntes kísérő

A Gulágot és Szibéria különféle vidékeit is megjárt Gúth Zoltán és a fiatal fiúk, akik mellé önkéntes kísérőként szegődött 1957 elején Szombathelyen vonatra szálltak. Arra, hogy vezetőt fogadjanak, és tehetautóval vágjanak neki a határnak, nem volt pénzük. Köztudott dolog volt, hogy a Szombathelyről Kőszeg irányába menő szerelvények napi rendszerességgel lelassítottak a vasúti pálya egy bizonyos szakaszán, a földeken, a településeken kívül, mivel azokat karhatalmisták és szovjet erők ellenőrizték. Amikor a vonat már csak lépésben ment, Bozsok határában, az utasok ugrálni kezdtek lefele. Voltak gyerekek, kisgyerekesek, párok, legtöbbjük fiatal volt. Voltak, akik csomagokkal voltak, Gúthéknál semmi. Akiknél nem voltak csomagok, szaladtak. „Elözönlöttek mindent, mint a sáskák. Legalább húszan voltak, ha nem többen. Ki elesett, ki nem. Szaladgált mindenki, és akkor mentünk át. Ott volt egy olyan kis patakszerűség, voltak rajta ilyen rozoga hídmaradványok stb., ott át lehetett menni.” Fél órás gyalogút volt még onnan Ausztria, a drótkerítést a megelőző hónapok során már leszakították és a földbe taposták a korábbi menekültek. „Ott voltak azok a fölszántott területek stb., de addigra már le volt rombolva minden. Az emberek lerombolták, akik mentek már előtte át. Már hónapok óta mentek ott át. November, december, január, ott mentek át egész télen.” A határ túloldalán már várták a menekülteket, kikérdezték, ellátták őket. Gúth Zoltán elbúcsúzott a fiúktól, sikerült kijutnia velük, de ugyanazon az úton, ahol jött, vissza is sétált Magyarországra. „Már akkor a feleségem és a gyerekeim visszamentek a Szovjetunióba. Én ki akartam menni a Szovjetunióba utánuk. Én nem tudtam, hogy nem fognak kiengedni. Akkor még reméltem, hogy kiengednek majd.”